15/10/2026
Olyan egyformán szürke minden, és erőtlen, mintha a Jóisten is influenzás állapotában teremtette volna… Finoman, de folyamatosan párolognak el a világom életenergiái, alig észrevehetően, de állandóan. Mint a forró tea párolgó gőze… belebambulok, amikor észreveszem, de nem érdekes, ez sem, mint semmi más az utóbbi héten.
Nincs erőm szerepet játszani, most megállt a gépezet, az alkotó pihen… vagy inkább próbál életben maradni. Vagy csak létezni, de még az is olyan fárasztó most, amikor sem energia, sem levegő nem áll rendelkezésre elegendő mennyiségben…
Már két hete nincs hangom, milyen különös világ ez, suttogó-erőtlen-á, hagyjuk, nem éri meg- jellegű világ… már bele sem fogok elmondani valamit, úgyis tudom, csak fuldoklós köhögőroham lesz belőle. A konyhaasztal nagy részét gyógyszerek foglalják el, teljes jogú családtagként sorakoznak, és fontosságuk tudatában mernek rendetlen kuszaságban létezni, antibiotikumok, köptetők, vitaminok, köhögéscsillapítók lázcsillapítók, csodaszerek, amik kijelölik a nap ritmusát, most ezt kell bevenni, most azt, ipari mennyiségű gyógytea készül, és úgy vetem rá magam egy-egy újabb pohár forró teára, mintha az életem múlna rajta.
Meditációk-reménytelen küzdelem, a kezdő képkockák után erőtlen bóbiskolásba zuhanok. Gyógyító film? A testemre bízom, ő a szakértő, hagy tegye a dolgát. Nem, nem fejben fog eldőlni. Nem, nem én vagyok a hibás, nem én csináltam magamnak a betegséget. Nem, nem azért nincs hangom, mert lenyeltem valamilyen érzést, vagy nem mondtam ki valamit. Mert akkor családom összes tagja éppen most nyelte le azt az érzést, vagy nem mondta ki azt a valamit. Áldozathibáztatás helyett úgy hivják: influenza-járvány.
Megnéztem a mi ebben a hasznos?-nézőpontból is. Csodaszép írást rittyentettem belőle a facéra, még csodaszebb fotókkal. Nem lett jobb. Kaptam 45 lájkot. de a testem elszomorodott. Mert nem őrá figyeltem. Hogy szenved, hogy fáradt, hogy fullad, hogy aludni akar. Nem tud mit kezdeni a 45 lájkkal, abból egy sem hoz neki forró teát, vagy egy őszinte „mit segítsek neked?”-kérdést.
Ránéztem a testemre. Már azért hálás volt, hogy észrevettem. Egy gyors mozdulattal letöröltem a csodaszép írást a még csodaszebb fotókkal a facéról. És módszeresen, lassan sorba szedtem az összes nyavalygós testérzetemet, érzésemet, gondolatomat, szinte önkínzós precizitással, leltárszerűen. Joguk van létezni, megengedem nekik, és a számbavétellel lépek is tovább tőlük.
És a testem helyeselt. Aztán az újabb álombazuhanós-gyötrelmesenköhögős éjszaka után, a forró kávé napfényes erejével megszülettek a döntések is. A válaszok a hogyan továbbra, amik, remélem, újabb lépések lesznek a testem felé. A valódi önmagam felé.
fva
